Nincsenek már se téglák, se lépések

Menczer a legképtelenebb dolgokat találja ki róla, vagy mondatják el vele, és bármennyire is szerény képességű sportriporternek, majd politikusnak tartottam őt, ennél azért bizonyára többre képes. Csak hát nem engedik meg neki, hogy megmutassa, így aztán ebben a színvonaltalanságban kell léteznie minden nap. Szó szerint naponta, mert nem telhet el huszonnégy óra, hogy ne szálljon bele a Tisza Párt elnökébe. Én nem állítom, hogy Magyar Péter nem mond, nem tesz olyat, ami bírálható lenne, sőt, helyenként ki is provokálja a kritikát, de Menczer és vele együtt az egész kormánypárt messze nem tartalmi oldalról támad. 

Igen: a tartalom itt valójában már semmit sem számít. A magyar politikai élet és annak stílusa olyan mélyre süllyedt, ami lényegében kizárja, hogy értelmesen lehessen róla beszélni. Másfél évvel vagyunk a választások előtt – ha annyira –, de olyan a hangulat, illetve olyan hangulatot kelt a két vezető párt, mintha egy hónap választana el a voksolástól. Így, hogy a Fidesz és a Tisza is országjárásra indult, ez amúgy rendben lenne. Voltaképpen folyamatosan ez lenne a dolga minden hatalomra törekvő pártnak, vagyis, hogy meggyőzze a választókat: ő lenne a legalkalmasabb a kormányzásra. A társadalomnak szüksége lenne arra, hogy tudja: ki vár rá, milyen programok oldják meg a problémáit, stb… 

De Magyarországon soha nem így történt, ezek az akciók tényleg a választások előtti időszakra maradtak. Ezúttal azonban felpörögtek az események. Ám ezt a felpörgést úgy kell érteni, hogy nagyobb hangsúly esik a másik lejáratására, mint a valóságos, hihető tervekre. Orbán Viktor, mint Mátyás király járja az országot, előre persze nem tudhatóan, hogy hol fog felbukkanni. Pontosabban ez sem igaz, hisz' láthattuk: népviseletbe öltözött gyerekek, meg az őket kísérő gyerekek, meg az őket kísérő zenekar tagjai pontosan tudták milyen vonatra, villamosra(?) kell felszállni, ahol majd egyszer csak megjelenik a miniszterelnök, hogy ott táncoljon együtt a gyerekekkel. Nekünk persze mindez úgy volt tálalva, mintha Orbán csak úgy utazgatna és éppen egy olyan vonatra (villamosra?) száll fel, ahol gyerekek népviseletben táncolnak, énekelnek. Elképesztően szürreális jelenet volt, mégis az lenne az ideális, ha ilyenekkel lenne tele az ország. Mert ez csak ostoba hazugság, de nem árt senkinek, nem bánt senkit, nem a gyűlöletről szól. A gyűlölködést Orbán meghagyja másnak – lásd fentebb: Menczer –, ő maga csak utalásszerűen szidja az ellenfelet, erre használja a Kossuth Rádió mikrofonját. 

Szóval ezeknek az országjárásoknak lehetne hasznuk is, lehetnének valódi találkozások a választókkal, de sajnos funkciójukat tévesztették. Már Magyar sem építheti önmagát, nincsenek hozzá már téglái, hovatovább lépései sem. Most például már be sem engedik a gyerekotthonokba, mi több, már az ajándékait sem adhatja át; a hatalom egy lépéssel előtte jár. Na nem úgy, mint hajdanában, hogy a nagy ember érkezése előtt rendbe hozták az utat, kifestették a falakat stb., na nem: más világot élünk, bezárják előtte az ajtókat, lépés közben elgáncsolják. Mintha az apparátusnak az lenne csak a dolga, hogy mindaz, amit Magyar tervez, kivitelezhetetlen legyen. Ezért aztán ő is csak védekezésre-támadásra kényszerül, részesévé válik a kollektív gyűlölködésnek. Ebből születnek aztán a már aljasságot tükröző mondatok (lásd: eltitkolt gyerekre való utalás), és az általános cél eltévesztése. A Fidesz meg hatékonyan halad előre azon az úton, amiben a legerősebb: a karakter legyilkolásában. Ja, és emellett a hazugságok továbbépítésében. Annak állításában, hogy Magyarország a legélhetőbb hely a világban. 

A valóság azonban éppen az ellenkezője; fulladozunk a provincializmusunkban.